Kevesebb mint egy év van hátra a legnagyobb nemzetközi szavazásig,
ahol közel 400 millió részvételre jogosult állampolgár dönthet Európa
jövőjéről. Bár a tét nagy, a lelkesedés meglehetősen gyér, ugyanakkor
soha nem látott aktivitás jellemzi az uniós elitet.
Megkezdődött a be nem vallott kampány, a pozícióépítés éppúgy, ahogy a választók meggyőzésére szánt kellőképpen újszerű, átfogalmazott üzeneteket, szólamokat is tesztelgetik már.
Formálisan senki nem beszél a várható választás stratégiai kihívásairól, de a jelenlegi brüsszeli parlamenterek bizonyos rétege mégis a saját és nem Európa jövőjét kívánja megalapozni. Illetve ez így csak részben igaz, hisz a „liberális Európa” – e befolyásos kisebbség által kizárólagosnak tartott modellje – további életben tartása egzisztenciális, sőt létkérdés is egyben nekik.
Lényeges elem ugyanis, hogy a mai politikai – különösen a brüsszeli – elit olyan logikát követ, amilyet engednek neki az Európát elveszejteni akaró politikai és gazdasági erőterek.
A politikai korrektségtől mentes köznyelv „Soros fizetési listáján szereplőknek”, illetve ’68-as harcosoknak hívja őket. Olyanoknak, akik szabályos hadjáratot folytatnak mindenkivel, aki nem osztja az elveiket, urambocsá’ eltérő világnézete van. Láthatóan és persze bizonyíthatóan tulajdonképpen gúnyt űznek formálisan képviselt eszmeiségükből is. A liberalizmus nevében beszélnek, miközben a történelmi liberalizmus legfőbb alapelveit hazudtolják meg.
Anélkül, hogy filozófiai dogmákat gyártanánk, az egyik leglényegesebb megállapítása a liberalizmusnak a „törvények betartásának a szabadsága”, vagyis a törvény előtti egyenlőség fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Az elv, amelynek értelmében az, aki nem tartja be a hatályos jogszabályokat, elveszíti a közügyekbe való beleszólás jogát. A sokat emlegetett szólásszabadság viszont miért is liberális találmány?
Az a gyakorlatban érvényesülő torzult liberális tétel tehát, hogy a vélemény szabad, ha azt mondják, amit egy szűk politikai érdekkör hallani akar, nem éppen történelmi alapérték. Teljesen világosan látszik, hogy Európa lakossága kezd felébredni bénultságából, amely korábban lehetővé tette e szűk réteg elképzelésének megvalósítását.
Kétségtelen tény, hogy az igazi ébredést a gátlástalan migrációs politika gyorsította fel, amely láthatóvá tette, hogy olyan átalakítás kezdődött meg, amely Európát totális anarchiába süllyeszti.
Mindebből tisztán következik, hogy a 2019-es európai parlamenti választás nem politikai küzdelmet ígér, hanem Európa megszerzéséért, illetve megtartásáért folytatott háborút. A kontinensünket elveszejteni akarók a választók meggyőzéséért folytatott küzdelemben kipróbált, korábban számos alkalommal jó szolgálatot tett eszközökkel operálnak majd. Lejáratással, illetve – háborús terminológia alapján – az „áruló(k)” megnevezésével.
Az elmúlt napok nemzetközi megnyilatkozásaiban fel is bukkant e tétel, még jóval a hivatalos választási kampány előtt, ami egyébként 2019 tavaszán esedékes.
Európa legfőbb ellensége is megvan már. Az ujjal mutogatók szerint az első számú bűnös, „az áruló” – talán sokakat nem lep meg – Orbán Viktor és kormánya. Eme különösebb erőfeszítés nélkül is jól beazonosítható politikai projekció kieszelői ráadásul nagyvonalúan siklanak át azon a megkerülhetetlen demokratikus érven is, hogy a Fidesz–KDNP-szövetségre a magyar választáson részt vevők kétharmada adta a voksát.
A fenti vád hangoztatása a szabadelvűek soraiban még rendben is van, hisz ők nyílt sisakkal képviselik érdekeiket ebben a harcban. De hogyan lehet értékelni azt az élethelyzetet, amikor a német CDU vagy a holland Kereszténydemokrata Párt egy-egy képviselője fenyegetőzik azzal, hogy Magyarországot ki kell zárni az Európai Unió parlamentjének néppárti frakciójából csak azért, mert nem teljesíti a világhegemóniára törő gazdasági erőtér utasításait?
Nos, az európai emberek véleménye meglehetősen egyszerű: ők a valódi árulók. Minden statisztikai adat, felmérés, közvélemény-kutatási összesítés azt mutatja, hogy Európa polgárainak elsöprő többsége nem akar változást az évszázadok alatt kiépült életformájában.
Keresztényi szolidaritást hangsúlyozva nem kér abból az elvetemült tervből, hogy emberek millióit hazug ígéretekkel Európába csábítsák, amely egyértelműen tönkreteszi az ideérkezők életét és jövőjét, ahogy a befogadó társadalmak viszonyait is.
Szem előtt kell tartani viszont, hogy az előttünk álló, egész Európa területén zajló, kiélezett politikai küzdelemben már nem érvényesek a korább játékszabályok, kíméletlenebbek az eszközök és a módszerek is. Aki ezt nem jól méri fel, veszteni fog. Az ilyen típusú vereségeknek pedig történelmi távlatban mindig is súlyos áruk volt.
A pozíciókat itt is meg kell alapozni. Nekiindulnak tehát a kémek – a politikai viszonyrendszerben az árulók –, hogy minél szélesebb rést vágjanak a másik fél arcvonalán. Ami ma látható, hogy az egyik fél – és ez nem a nemzetállamok normális továbbélését támogatók tábora – már előreküldte és próbálja beépíteni ügynökeit. Anyagi forrásait sem kímélve szemelik ki azon árulókat, akik nem nyíltan, hanem nagyon is konspiráltan törnek pozícióra, hogy gyengítsék az ellenoldali védelmi képességeket.
Új pozíciók kiépítése céljából új arcokat próbálnak meg bejuttatni a magyar államigazgatás egyes szerveibe, vagy a már az ott dolgozó munkatársakat igyekeznek beszervezni céljaik elérése érdekében.
Bázisaikat minden területen növelik, olyan helyeken is, amelyek elvileg nem döntési központok, de ahonnan elérhető a szavazók széles rétege. A médiamunkások körében, a kultúra képviselői között, az oktatásban részt vevők vagy nagyvállalatok alkalmazottainak soraiban, hogy csak néhányat soroljunk az általuk kiválasztott célcsoportok közül.
Ha a hírszerző szemével túlságosan kiábrándító vagy inkább politikai kémregénybe illő is az elkövetkező egy év várható folyamatainak elemzése, akkor is, mindennek dacára, átlag európai választópolgárként is fontos hinni a túlélési ösztöneinknek, amelyek gyermekeink jövőjét alapozzák meg.
Földi László - www.magyaridok.hu
Megkezdődött a be nem vallott kampány, a pozícióépítés éppúgy, ahogy a választók meggyőzésére szánt kellőképpen újszerű, átfogalmazott üzeneteket, szólamokat is tesztelgetik már.
Formálisan senki nem beszél a várható választás stratégiai kihívásairól, de a jelenlegi brüsszeli parlamenterek bizonyos rétege mégis a saját és nem Európa jövőjét kívánja megalapozni. Illetve ez így csak részben igaz, hisz a „liberális Európa” – e befolyásos kisebbség által kizárólagosnak tartott modellje – további életben tartása egzisztenciális, sőt létkérdés is egyben nekik.
Lényeges elem ugyanis, hogy a mai politikai – különösen a brüsszeli – elit olyan logikát követ, amilyet engednek neki az Európát elveszejteni akaró politikai és gazdasági erőterek.
A politikai korrektségtől mentes köznyelv „Soros fizetési listáján szereplőknek”, illetve ’68-as harcosoknak hívja őket. Olyanoknak, akik szabályos hadjáratot folytatnak mindenkivel, aki nem osztja az elveiket, urambocsá’ eltérő világnézete van. Láthatóan és persze bizonyíthatóan tulajdonképpen gúnyt űznek formálisan képviselt eszmeiségükből is. A liberalizmus nevében beszélnek, miközben a történelmi liberalizmus legfőbb alapelveit hazudtolják meg.
Anélkül, hogy filozófiai dogmákat gyártanánk, az egyik leglényegesebb megállapítása a liberalizmusnak a „törvények betartásának a szabadsága”, vagyis a törvény előtti egyenlőség fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Az elv, amelynek értelmében az, aki nem tartja be a hatályos jogszabályokat, elveszíti a közügyekbe való beleszólás jogát. A sokat emlegetett szólásszabadság viszont miért is liberális találmány?
Az a gyakorlatban érvényesülő torzult liberális tétel tehát, hogy a vélemény szabad, ha azt mondják, amit egy szűk politikai érdekkör hallani akar, nem éppen történelmi alapérték. Teljesen világosan látszik, hogy Európa lakossága kezd felébredni bénultságából, amely korábban lehetővé tette e szűk réteg elképzelésének megvalósítását.
Kétségtelen tény, hogy az igazi ébredést a gátlástalan migrációs politika gyorsította fel, amely láthatóvá tette, hogy olyan átalakítás kezdődött meg, amely Európát totális anarchiába süllyeszti.
Mindebből tisztán következik, hogy a 2019-es európai parlamenti választás nem politikai küzdelmet ígér, hanem Európa megszerzéséért, illetve megtartásáért folytatott háborút. A kontinensünket elveszejteni akarók a választók meggyőzéséért folytatott küzdelemben kipróbált, korábban számos alkalommal jó szolgálatot tett eszközökkel operálnak majd. Lejáratással, illetve – háborús terminológia alapján – az „áruló(k)” megnevezésével.
Az elmúlt napok nemzetközi megnyilatkozásaiban fel is bukkant e tétel, még jóval a hivatalos választási kampány előtt, ami egyébként 2019 tavaszán esedékes.
Európa legfőbb ellensége is megvan már. Az ujjal mutogatók szerint az első számú bűnös, „az áruló” – talán sokakat nem lep meg – Orbán Viktor és kormánya. Eme különösebb erőfeszítés nélkül is jól beazonosítható politikai projekció kieszelői ráadásul nagyvonalúan siklanak át azon a megkerülhetetlen demokratikus érven is, hogy a Fidesz–KDNP-szövetségre a magyar választáson részt vevők kétharmada adta a voksát.
A fenti vád hangoztatása a szabadelvűek soraiban még rendben is van, hisz ők nyílt sisakkal képviselik érdekeiket ebben a harcban. De hogyan lehet értékelni azt az élethelyzetet, amikor a német CDU vagy a holland Kereszténydemokrata Párt egy-egy képviselője fenyegetőzik azzal, hogy Magyarországot ki kell zárni az Európai Unió parlamentjének néppárti frakciójából csak azért, mert nem teljesíti a világhegemóniára törő gazdasági erőtér utasításait?
Nos, az európai emberek véleménye meglehetősen egyszerű: ők a valódi árulók. Minden statisztikai adat, felmérés, közvélemény-kutatási összesítés azt mutatja, hogy Európa polgárainak elsöprő többsége nem akar változást az évszázadok alatt kiépült életformájában.
Keresztényi szolidaritást hangsúlyozva nem kér abból az elvetemült tervből, hogy emberek millióit hazug ígéretekkel Európába csábítsák, amely egyértelműen tönkreteszi az ideérkezők életét és jövőjét, ahogy a befogadó társadalmak viszonyait is.
Szem előtt kell tartani viszont, hogy az előttünk álló, egész Európa területén zajló, kiélezett politikai küzdelemben már nem érvényesek a korább játékszabályok, kíméletlenebbek az eszközök és a módszerek is. Aki ezt nem jól méri fel, veszteni fog. Az ilyen típusú vereségeknek pedig történelmi távlatban mindig is súlyos áruk volt.
A pozíciókat itt is meg kell alapozni. Nekiindulnak tehát a kémek – a politikai viszonyrendszerben az árulók –, hogy minél szélesebb rést vágjanak a másik fél arcvonalán. Ami ma látható, hogy az egyik fél – és ez nem a nemzetállamok normális továbbélését támogatók tábora – már előreküldte és próbálja beépíteni ügynökeit. Anyagi forrásait sem kímélve szemelik ki azon árulókat, akik nem nyíltan, hanem nagyon is konspiráltan törnek pozícióra, hogy gyengítsék az ellenoldali védelmi képességeket.
Új pozíciók kiépítése céljából új arcokat próbálnak meg bejuttatni a magyar államigazgatás egyes szerveibe, vagy a már az ott dolgozó munkatársakat igyekeznek beszervezni céljaik elérése érdekében.
Bázisaikat minden területen növelik, olyan helyeken is, amelyek elvileg nem döntési központok, de ahonnan elérhető a szavazók széles rétege. A médiamunkások körében, a kultúra képviselői között, az oktatásban részt vevők vagy nagyvállalatok alkalmazottainak soraiban, hogy csak néhányat soroljunk az általuk kiválasztott célcsoportok közül.
Ha a hírszerző szemével túlságosan kiábrándító vagy inkább politikai kémregénybe illő is az elkövetkező egy év várható folyamatainak elemzése, akkor is, mindennek dacára, átlag európai választópolgárként is fontos hinni a túlélési ösztöneinknek, amelyek gyermekeink jövőjét alapozzák meg.
Földi László - www.magyaridok.hu
Remek írás.Köszönöm.😊
VálaszTörlésIgen remek írás,annyit azonban még az érthetőség kedvéért hozzá tennék,hogy ma a liberalizmus legfőbb hirdetői,a legnagyobb konzervatyák. Ez a kettőség jellemzi életüket,ugyanis konzervatív ként élnek és liberalizmust hirdetnek erőltetnek a polgárokra.Még annyit tennék hozzá: az igazat hamis a hamisat igaznak állítják hazudják .
VálaszTörlés