„A posztkommunisták lenyúlták az egészet" - A Vitray-ügy

Kik látogatták meg az ötvenes években az ifjú Vitray Tamást? Hol tanult Vágó István? Mit kerestek a német médiabefektetők a rendszerváltozás idején hazánkban? 

Kacsoh Dániel interjúja a Mandiner hetilapban.

Minap Juszt László írt önnek nyílt levelet. Milyen célból?
Egy interjúmban elejtettem egy megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy érdemes lenne ismét és alaposabban megnézni a pályafutását, vannak ugyanis kérdőjelek. Az nyilván közismert, milyen közvetlen kapcsolata volt például a Szemjon Mogiljevics nevű maffiózóval, akit az amerikai források KGB-sként tartottak számon. Juszt arra is büszke, hogy ő készítette az utolsó interjút az akkor már házi őrizetben lévő Todor Zsivkovval. Feltettem azt az egyszerű kérdést: hogyan tud anyagot készíteni egy magyar tévés ilyen körülmények között Bulgária Moszkvából megbuktatott diktátorával?

Szegő András újságíró és Vitray Tamás sportriporter az ökölvívó-Európa-bajnokság döntő mérkőzését közvetíti a kölni sportcsarnokban 1979-ben.
Fotó: MTI / Petrovits László

 

A könyve tele van ilyen felvetésekkel, s nem csak Juszt esetében. Több, a rendszerváltozás után kiemelt médiamunkás is exkluzív riportokat készíthetett a hetvenes-nyolcvanas években külföldön. Ez mennyire volt a szakmai teljesítmény eredménye?
Ha ma valaki tehetséges, szorgalmas, a szerkesztőségének pedig van elég forrása, gyakorlatilag bárhova mehet a világon tudósítani. Ez korábban nem így volt, a külpolitikai újságírás területét bizonyosan a hírszerzés felügyelte a kommunizmus évtizedeiben. Több külpolitikai médiamunkás bukott le azzal, hogy az állambiztonságnak dolgozott, s emiatt magyarázkodni kényszerült. De azoknak is meg kellett szólalniuk, akikről nem jelent meg semmi. Például Bolgár Györgynek, aki azt mondta, hogy mielőtt a nyolcvanas években az Egyesült Államokba készült tudósítónak, megpróbálták beszervezni, ám végül annak ellenére kapta meg az állást, hogy nemet mondott. Fogalmazzunk úgy: az ilyen magyarázatokat érdemes kétkedéssel fogadni.

Vitray Tamás saját visszaemlékezése szerint ő kék – egy másik önéletrajza szerint szürke – szemű, öltönyös fér­fiaknak mondott nemet még az ötvenes években.
Igen, az ÁVH-soknak. Azt írta a kommunista erőszakszervezet tagjairól: kemények voltak vele, de barátságosak. Ezt külön komikusnak tartom. Vitray – akkor még Neufeld Tamásként – meséje szerint az Idegen Nyelvek Főiskolájára vele együtt járó s adott esetben szintén angolt tanuló évfolyamtársai az ő elutasítása hatására mind elutasították a beszervezésükre vonatkozó igényt. Ráadásul állítólag erről a hőstettről még a Szabad Európa Rádió is beszámolt. Rögzítsük: a Rákosi-féle diktatúra legkeményebb éveiben járunk, a CIA szoros befolyása alatt álló csatorna pedig bemondja, hogy a párt által szervezett képzésre járó egyik fiatal kikosarazta a rettegett ÁVH-t, sőt másokat is erre buzdított, Vitray pedig retorzió helyett fényes televíziós karriert futhat be a pártállam idején. Ez több mint hihetetlen, ez nonszensz.

Nem ő az egyetlen, akinek a rendszerváltozás után megjelent életrajzában meghurcolásról és derékba tört karrierről is lehet olvasni. Újraírták a saját történetüket?
Főleg azok, akik később a jobboldalon próbáltak érvényesülni. Klasszikus példa erre Brády Zoltán, a Kapu főszerkesztője, aki utólag óriási lázadónak láttatta magát, azt állítva, egy időre szilenciumra ítélték, a könyvét pedig bezúzták. Pedig szó sem volt elhallgattatásról, folyamatosan jelentek meg írásai a nyolcvanas években is a különféle lapokban. Ilyen volt Pallagi Ferenc is, akit azzal „büntettek meg” akkoriban, hogy a belpolitikai rovatba került. Csakhogy a Kádár-­korszakban sem így nézett ki a valódi retorzió.

Miért állt neki kikutatni ezeket a részleteket?
Öt évvel ezelőttig fogalmam nem volt az egészről, majd elolvastam Hankiss Ágnes munkáit a témában, a Tovább­élő hálózatokat és az Állambiztonsági játsz­mákat, amelyek feltárták előttem, mennyire nem úgy zajlott a rendszerváltozás, ahogy kellett volna. Világossá vált számomra, alapvetően az MSZMP és az állambiztonság forgatókönyve szerint zajlott az átalakulás. Elkezdtek egyre jobban érdekelni az összefüggések, mondhatni, beszippantott a történet.

Békés átmenet – a kommunista befolyás alatt lévő sajtó ezt sulykolta, miközben Grósz Károly fehérterrorral riogatott. Nincs ebben ellentmondás?
Nagy Imre újratemetése is ezt akarta üzenni, ám a békés átmenet alatt valójában a békés átmentést értették. Grósz híres beszéde inkább a szabályt erősítő kivétel volt. És derékba is tört a karrierje. A lényeg a felelősségre vonás és a számonkérés elkerülése volt, mondván, aki ezeket követeli, igazából csak vért és erőszakot akar. Az Amerikából hazatérő Király Béla ötvenhatos hős is arról beszélt az újratemetésen, hogy felejtsük el a múltat, amikor pedig a hősöket sorolta, csak a kommunistákat említette név szerint. A posztkommunisták tehát lenyúlták az egészet, mindent és mindenkit a saját céljaiknak megfelelően akartak felhasználni. Az egyik kommunista megbocsátott a másiknak, erről szólt a történet. Mint Rajk László újratemetésekor. Érdekes, most már Kádár rendszeréről is kezdenek pozitív képet rajzolni.

A békés átmenet alatt valójában a békés átmentést értették”

Lendvai Ildikó szerint a nyolcvanas években kifelé mentünk a diktatúrából, ma befelé. Vagyis akkor jobb volt.
Persze, azoknak, akik ilyeneket mondanak vagy írnak, biztosan jobb volt. Például Vágó Istvánnak, aki Egyiptomban járt iskolába, megtanult angolul, aztán jött a külkeres vonal, majd tévésztár lehetett.

Visszatérve Nagy Imre újratemetésére: akkoriban Orbán Viktort azért vették elő, mert a megbékélésről szóló beszédek közepette a szovjet csapatok kivonulását követelte, utólag pedig azt róják fel neki, hogy ehhez nem is kellett bátorság, hiszen a csapatkivonás akkor már ismert tény volt. Mi az igazság?
Valóban, akkor azt mondták, a Fidesz elnöke tulajdonképpen elárulta a megegyezést, pedig a karrierjét sztálinista uszítóként kezdő, majd a nyolcvanas évek végén már a Történelmi Igazságtétel Bizottságot és a magyarországi 
Soros-alapítványt vezető Vásárhelyi Miklós és társai mindent alaposan megszerveztek. Utólag pedig valóban azt vágták Orbán fejéhez, hogy a sajtóban már megjelent a kivonulás ténye. Ez sem igaz, legfeljebb pár sort lehetett olvasni részleges csapatkivonásról, ami ugyebár 1956-ban is történt, aztán mi lett belőle. A posztkommunisták mindig az érdekeiknek megfelelően alakítják a narratívát.

Akkoriban, egész pontosan 1989 októberében történt, hogy a Gyárfás Tamás nevével fémjelzett Nap TV-ben Havas Henrik és Forró Tamás kérte számon az ötvenhatos Krassó Györgyön, miért problémázik az átmenettel kapcsolatban, hiszen a parlament minden ellenzéki követelést elfogadott. Szimbolikus?
Az. Iskolapéldája volt ez az interjú is annak, ahogy az állambiztonság rendelkezett a nemkívánatos személyek lejáratásáról. Forróról ki is derült később, hogy titkos megbízott, Havasról viszont semmi biztosat nem tudunk e tekintetben. Mindenesetre a sejtéseimet az ő esetleges érintettségéről már korábban megírtam, amiért beperelt, ám huszonkét pontos keresetének csupán egyetlen elemében adott neki igazat a bíróság, erre visszavonta az egészet. Hasonló lejáratást művelt a vezető média Petrasovits Annával, a szoc­demek vezetőjével. Egy biztos: a már a nyolcvanas években is kivételezett helyzetben lévő Forrónak, Havasnak és persze sok másnak is vezető szerepe volt abban, hogy ne történjen valódi rendszerváltozás.

A posztkommunisták mindig az érdekeiknek megfelelően alakítják a narratívát”

A könyvben is utal a közismert körülményre, miszerint nehéz teljes képet kapni a beszervezésekről, hiszen igen sok dokumentumot semmisítettek meg. Lehet tudni az arányokról?
Értelemszerűen arról nem maradt fenn irat, hogy mit daráltak le vagy vittek haza az illetékes elvtársak, így sötétben tapogatózunk. Mivel az állambiztonsági tisztek is folytatni akarták a karrierjüket, alighanem az akkor ismert közéleti személyiségekről szóló dossziékat kimentették az irattárakból. Másrészt a katonai szolgálatok iratait ma sem lehet kutatni, Aczél Endréről is csak véletlenül, egy londoni magyar hírszerző tiszt átállása kapcsán tudtuk meg, hogy „megnyert” volt.

Ez a kifejezés sokszor szerepel a kötetben. Mit jelent pontosan?
Mai tudásunk szerint a „megnyerteket” nem szervezték be, de a kifejezésben benne van a lényeg. Nem fenyegették, zsarolták, hanem megnyerték őket. Segítették őket a pályafutásukban, orosz helyett angolul tanulhattak, utazhattak, dolgozhattak Nyugaton, ők pedig segítették a rendszer fennmaradását. E körbe tartozik például Balázs Péter, a Bajnai-kormány külügyminisztere, aki éppen a napokban csatlakozott Karácsony Gergely újabb mozgalmához. Ezekről a külkeres, impexes figurákról Borvendég Zsuzsa kutatásaiból tudhatunk meg többet, konkrétan azt, hogy mind az ország eladósodásában, mind a hatalom átmentésében óriási szerepet játszottak. Mindenesetre kevés, a nyolcvanas években befutott újságíróról tudjuk biztosan, hogy beszervezték, noha a rendszer működését ismerve ez akkoriban is szokás volt. Csakhogy nem maradt fenn róla nyilvántartás.

A Teljes interjú ITT olvasható el.

www.mandiner.hu