Raffay Ernő nagy leleplezése! Olvassák el!
Az elmúlt évtizedekben a baloldali értelmiség visszafordul a kultúrmarxizmushoz, erős leninista beütéssel, de nem képesek igazi marxisták-leninisták lenni – írja elemzésében Raffay Ernő történész, aki az Erdély.ma portálon megjelent írásra reagált. (Amennyiben Ön is hozzá szeretne szólni a témához, kérjük küldje el írását a szerkesztoseg@erdely.ma címre)
Az 1970-es években jártam egyetemre. A József Attila Tudományegyetem szegedi bölcsészkarára menet öt évig, minden hétköznap ránéztem a kapu mellett lévő József Attila emléktáblára, s kicsit büszke voltam, hogy ugyanazon a lépcsőn mehetek föl a harmadikra, a történész tanszékekre, ahol egykor a nagy magyar költő is járt (a 2. emeletre, ahol az irodalom tanszékek voltak).
A magyar őstörténetet a vérig leninista Karácsonyi Béla tanította, akinek a tudásánál csak a szigorúsága volt nagyobb. 1971 szeptemberében, a legelső előadásán azzal vélte bebizonyítani nekünk a leninizmus igazságát, hogy elmondta híres viccét, amely így kezdődik: „Két bóher beszélget…” stb., s a vicc végére elvileg meg kellett értenünk a dialektikus materializmusból a dialektikát. Én akkor még nem értettem, annyi bizonyos.
A következő években a tanáraink között sorra következtek a zsidó nemzetiségű marxista-leninisták (a neveket most hagyjuk), csak egyvalakit említek, akit tudása és humora miatt szerettünk. Mérei Gyula akadémikus negyedévesként tanított bennünket, 1976-ban. Tőle azt tudtuk meg, hogy „a történelem az a tudomány, amely visszafelé mindig változik.” Meg azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ugyan kapitalista birodalom volt, de mégis akkoriban léteztek a „boldog békeidők”. Akkor még nem ismerhettem azt a nézőpontot, amit 2008-ban mondott el egy előadásában az izraeli Göran Rosenberg: „Történelmileg a zsidók mindig virágoztak azokban a nemzetekben és birodalmakban melyek multikulturálisak, sokszínűek és toleránsak voltak, míg rosszul jártak erős vagy nacionalista társadalmakban. Az európai zsidók mindig is a jelképes idegenek, avagy »a mások« voltak. Így tehát, konkrétan, az a társadalom, ahol az idegen szívesen látott, jó a zsidóknak, bár ők nem mindig méltányolták ezt a kapcsolatot [...] Az európai zsidóság jövője függ attól, hogy mennyire multikulturális, sokszínű és sokféle társadalmat sikerül formálnunk.” Íme, ez az oka annak, hogy az egyébként hangsúlyozottan leninista Mérei tanár úr boldog békeidőknek tartotta, s nekünk így tanította a dualista időszakot.
1971 őszén (aranyló napfényben fürdött az Alföld) egyetemi csoportommal Hódmezővásárhelyen át Mártélyra kirándultunk. Amikor az autóbusz beért a vásárhelyi laktanyához, s az utas balra kinézett, megdöbbentő látvány fogadta: ott ül Lenin elvtárs és a nagydolgát végzi. Az 1970. április 22-én, Lenin századik születésnapján fölavatott szoborról valaki a buszon megjegyezte, hogy a helyi lakosság csak „sz.ró Leninnek” nevezi eme alkotást. Valami persze nem stimmelt, ugyanis Lenin nagykabátban és kucsmában végzi a dolgát, de hát apróságokra nem adunk! Talán 7-8 évvel később, – amikor már a bölcsészkar tanársegédje voltam az Új- és Legújabbkori Egyetemes történeti Tanszéken – mesélte el egy kolléga, hogy ő a Lenin-szoborral átellenes laktanyában szolgálta le az előfölvételis 11 hónapját, s egy éjszaka riadóztatták őket, mivel egy szovjetellenes ellenforradalmár piros olajfestékkel leöntötte Lenin elvtársat. A katonáknak fogkefével kellett sorakozniuk, oldószert kaptak. Amennyire sikerült, lemosták a vörös festéket, de szegény Lenin, egy ideig közelről még rózsaszínű volt.
A történelem sokszor helyükre teszi a dolgokat, a „nagydolgokat” is: napjainkban a hódmezővásárhelyi Emlékpont Intézet emeleti portálján ül a székrekedéses Lenin. A magyarság 1956 után tűrte a kommunizmust, de kigúnyolta Lenint, s ezzel kiengedte a fáradt gőzt: nem is lett több ’56.
Súlyosabb történet az 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején működő erőszakszervezet tevékenysége. Az előzményekhez tartozik, hogy a 19-20. században Európában, a Magyar Királyságban is három ideológia harcolt egymással: a konzervativizmus (Isten – Haza – Család) állta a sarat a két baloldali eszmetörténeti irányzattal, a történetiségében régebbi liberalizmussal, és a kapitalizmusból kitermelődött szocialista gondolattal.
Amíg e csata alapvetően papíron, gondolatokkal zajlott, nem voltak komoly következmények. Amikor azonban a kezdeti, ösztönös munkásmozgalom megszerveződött, s teoretikusai keletkeztek, egyre súlyosbodott az ideológiai, majd politikai küzdelem.
1848-ban Engels és a Mordehájból Marx-szá változó két személy kiadta a Kommunista Kiáltványt, amivel politikai értelemben fölgyújtotta az erdei avart.
1871-ben a párizsi kommün bebizonyította, hogy már nem csak a francia szabadkőműves forradalom liberális túlzói, hanem a munkásmozgalom szélsőségesei is képesek embert ölni, abból a célból, hogy világmegváltó gondolataikat megvalósítsák. Az is kiderült, hogy a konzervatív eszmék ellen liberálisoknak és szociáldemokratáknak össze kell fogniuk, másképpen nem győzhetnek.
Marx például kifejtette, hogy amikor a munkásosztály szervezett erővé válik, képes lesz arra, hogy a legfejlettebb kapitalista országokban megvalósítsa a szocializmust. Mindössze osztályharc kell, amivel összedönthető lesz az akkori Európa. Mindenütt szociáldemokrata pártok alakultak, sőt, a 19. század harmadik harmadában, bizonyos országokban már proletárnak mondott emberek országgyűlési képviselők lettek az ún. osztályparlamentekben. Magyarországon a dualizmus idején ezt nem engedték, hanem minden lehetséges eszközzel üldözték a szocdemek radikálisait. A mérsékeltek bizonyos keretek között működhettek. Ez azt jelenti, hogy létrejött az a politikai terep és keret (párt és szakszervezetek), ahol tervezhették a „proletár jövőt”. Silány jövő, annyi bizonyos, azonban tény, hogy az MSZDP-n belül megszerveződtek azok a csoportok, amelyeknek tagjai nem értettek egyet a szociáldemokrata párt általuk megalkuvónak tartott tagjaival.
Magyarországon ráadásul bonyolította a helyzetet, hogy egyes nyugati országokhoz hasonlóan (Franciaország, Belgium) a szabadkőműves szervezet radikálisabb páholyai kimondottan megcélozták, s föl is vették a testvérek közé a radikálisabb elvtársakat (Kunfi Zsigmond, Diner-Dénes József stb.). 1917-ig a radikális-liberális szabadkőművesség és a radikális szocdemek együtt harcoltak a páholyokban az általános-titkos választójog (politikai cél), az egyházi fönntartású iskolák államivá tétele (harc a gyermekek lelkéért) és a kereszténység megsemmisítése (cél az ateista ember) eléréséért.
1917-ben a szocdem párt úgy döntött, hogy a párttagoknak meg kell szüntetni szabadkőműves páholytagságukat, s legtöbbjük ezt meg is tette: fedezési (kilépési) kérelmek tucatja olvasható a levéltárban.
Az ideológiai és politikai szövetség azonban megmaradt, annál is inkább, mivel közeledett a Nagy Háború vége, ahol szerettek volna a várható zavarosban halászni a baloldal vezetői. 1918. október 31-én nem várt sikert arattak: a homo regius a szabadkőművesek által már jóval korábban kiszemelt és behálózott Károlyi Mihály grófot bízta meg kormányalakítással.
Károlyi kormánya lett a magyar történelem első szociáldemokrata (Kunfi, Diner-Dénes stb.), szabadkőműves (4 miniszter, 8 államtitkár) és zsidó (10 kormánytag) kormánya.
A kormány összetétele súlyos bizonyítéka e három szempont összefüggésének. Eközben, 1918 november első hetében három irányból fegyveres támadás érte az országot, az anyagi javakat elvitték (főleg a románok és a szerbek), a lakosság pánikszerűen menekült az ország belseje felé: a hatalmon még nem lévő kommunistának ez ideális helyzet volt a hatalom megszerzésére. 1919. március 21-én a gyűjtőfogházban lévő néhány leninista-kommunista „kikiáltotta” a magyarországi kommunista államot.
Az előzmények: 1919 tavaszára a magyarországi szocialista baloldal már sokszor egymással is harcoló csoportokra szakadt. Nekünk is lettek leninistáink, akik, figyelve az 1917 eleje óta tartó oroszországi eseményeket, Magyarországon is a legradikálisabb megoldásokat keresték az ország totális átalakítására.
A magyar sajtó 1917-től részletesen tárgyalja az orosz helyzetet, de az is tény, hogy magyar katonák (körülbelül százezer ember) orosz hadifogságba kerültek, ahol a komolyabb erkölcsi gátlás nélküli személyekre átterjedt a leninizmus. Lenin ugyanis megfordította Marx elképzelését: azt mondta az oroszoknak, hogy a szocializmus megvalósítására proletárforradalommal ott is van lehetőség, mint pl. a legfejletlenebb Oroszországban, ahol alig vannak proletárok. A szegényparasztoknak, akik nem rendelkeznek földdel, nagyjából hasonlóak az érdekeik, mint a munkásoknak. Nem véletlen, hogy a bolseviki önjelölt kormány első két dekrétuma a békéről és a földről szólt.
Jól becsapták a szegényparasztokat, ugyanis a győzelem után nem földet kaptak, hanem kolhozosítást. A következmény az lett, hogy a világ egyik legjobb minőségű termőföldjén, a csernozjomon milliók haltak éhen.
A magyar sajtó 1917. december 15-én, amikor a béketárgyalások zajlottak Trockijékkal, ezt idézi a brit Morning Post című lapból: „Mi tudjuk, hogy a marxisták anarkista és fanatikus banda, a mely pillanatra magához ragadta a hatalmat a nemzeti élet bénultsága következtében. Mi tudjuk, hogy Lenin és cinkosai német-zsidó vérből eredt és német zsoldban álló kalandorok, a kiknek egyetlen céljuk az, hogy kizsákmányolják a tudatlan tömeget berlini gazdáik érdekében." (Budapesti Hirlap). Az angol lap antiszemita kitételétől természetesen elhatárolódunk – azonban ami tény, az tény.
Lenin társaságát, egy grúz postarablót leszámítva, majdnem mind zsidó önjelölt forradalmárok alkották, akiknek az orosz nép hosszútávú érdekei sem 1917 előtt, sem a következő évtizedekben nem voltak fontosak. Viszont megalkották a kegyetlen Csekát és a többi kommunista titkosszolgálatot. Az akkoriban már létező, egész Európában elterjedt megállapítás, hogy a kommunisták és a zsidóság között súlyos és szoros kapcsolatok léteznek, a leninisták tevékenysége nyomán bizonyítást nyert. Ez nem minősítés, hanem ténymegállapítás.
A Tanácsköztársaságnak nevezett magyarországi rendszer már az első pillanatoktól a lenini irányt követte.
A március 21-én megalakult Forradalmi Kormányzótanács által kiadott 1. rendelet 1. pontja ezt írja: „Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegül vagy a Tanácsköztársaság ellen fölkelést szít, halállal büntetendő.” A személyes kapcsolatfölvétel is megtörtént: a 2000 km-es körben sugározni képes csepeli szikratávíró március 22-én, szombaton délután öt órakor összekapcsolódott a moszkvaival, s Pór Ernő, a párt központi bizottságának tagja Leninnel beszélt. Pór: „A magyar proletariátus, a mely tegnap éjszaka az egész államhatalmat meghódította, bevezette a proletariátus diktatúráját és üdvözli önt, mint a nemzetközi proletariátus vezetőjét. Adja át ön forradalmi szolidaritásunkat és üdvözletünket az egész forradalmi orosz proletariátusnak. A szociáldemokraták pártja a kommunisták álláspontjára helyezkedett. A két párt együtt működik és mindaddig, míg a harmadik Internacionálé moszkvai kongresszusa nem állapít meg egységes címet, Magyarországi Szocialista Pártnak nevezzük magunkat. Kérünk e tekintetben utasításokat.” Este 9 óra 10 perckor Lenin jelentkezett, s ezt üzente: „Itt Lenin, őszinte üdvözletem a magyar tanácsköztársaság proletár kormányának, és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem a bolsevik Oroszország kommunista pártjainak kongresszusával. Mérhetetlen a lelkesedés. A harmadik kommunista Internacionálé moszkvai kongresszusának határozatait, a mily gyorsan csak lehetséges, közölni fogjuk, úgyszintén a katonai helyzetről szóló jelentést. Okvetlenül szükséges, hogy állandó drótnélküli távíró összeköttetés legyen Budapest és Moszkva közt. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással: Lenin.”
A kapcsolat 1919. március 24-én még szorosabbra fonódott, ugyanis az orosz kommunista párt 8. kongresszusa hivatalos táviratot intézett a vörös Budapesthez: „A magyar tanácsköztársaság kormányának Budapest. Az orosz kommunista párt nyolcadik kongresszusa nagy lelkesedéssel üdvözli a magyar tanácsköztársaságot. A kongresszus meg van arról győződve, hogy nincsen messze az az idő, midőn a kommunizmus az egész világon győzedelmeskedni fog. Az orosz munkásosztály minden erejével segítségetekre fog sietni. Az egész világ munkássága [meg van] győződve, hogy nincsen messze az az idő midőn egyetlen ország imperialistáinak sem fogja megengedni, hogy felemeljék kezüket az új szociálista köztársaság ellen. Éljen a nemzetközi kommunista köztársaság! A kongresszus nevében Lenin. Szinoviev. Kamienev, Sidovics, Rudokiov, Piatakov, Presbrasanszki.” (Ez utóbbi nyilván Preobrazsenszkij orosz gazdaságpolitikus, a kevesek egyike, aki nem zsidó. Ortodox pap volt az apja.)
Látható, hogy a szövetségre lépés mindkét fél részéről fontos volt, sőt, a „magyar” párt már az első érintkezéskor utasítást kért. A magyarországi kommunisták e szokása a későbbiekben is megmaradt, szolgai módon hajtották végre a moszkvai elvtársak parancsait. (Ennek majd 1945 után lesznek rémisztő következményei.) Az első levelezésből már süt a Trockij által képviselt világforradalom gondolata.
A teljes írás itt olvasható el!
Raffay Ernő - https://www.erdely.ma
Megjegyzések
Megjegyzés küldése