Szent Mór lándzsája a végzetes ereklye?
Amikor a hatodik órában Jézus felkiáltott, majd meghalt, a kivégzést vezénylő római százados, hogy megbizonyosodjon a halál beálltáról, a kereszten függő elítélt oldalába döfte a lándzsáját. Az apokrifek és a hagyományok úgy tudják, a Jézus oldalát megnyitó Longinus százados később megtért, Krisztus tanítványa lett, érte vértanúhalált szenvedett. De hogy mi lett a nevezetes lándzsával, az már kérdéses.
Egyes források szerint az apostolok által megkeresztelt, a katonaságot elhagyó Longinus sokáig őrizte az üdvösséget tanúsító eszközt, majd Szent Péter vagy Pál apostolnak ajándékozta, így került a birodalom fővárosába. Egy legenda úgy tudja, Longinus később püspök lett Kappadókiában, majd valamelyik keresztényüldözésnek esett áldozatul. De az is lehet, hogy Caesareában ölték meg hite miatt. A történet tehát meglehetősen bizonytalan, bár Longinus létezését hiba volna megkérdőjelezni. Az apokrifekben és a hagyományban megőrzött neve azonban, amely nagyon hasonlít a görög ’lonkhé’, lándzsa szóra, azt mutatja, hogy e fontos személlyel kapcsolatos történetek és hagyományok valódi jelentése nem okvetlenül az, amit első ránézésre gondolnánk.
Mindenesetre
a római katona lándzsájának sorsa másként is alakulhatott. Egy
hagyomány szerint a szent kereszttel és a szögekkel együtt Jeruzsálemben
maradt a lándzsa is: Jézus Krisztus hívei rejtették el illetéktelenek
elől az Úr feltámadása után. Ezt találta meg 325 körül Szent Ilona, de a
szent kereszt feliratával, a titulussal, a szögekkel és a kereszt egyik
gerendájával ellentétben nem vitte Rómába, hanem Jeruzsálemben hagyta,
ahol a Szent Sír-bazilika előcsarnokában őrizték. Innen azonban
Antiochiába került, s csak 1098-ban találták meg a keresztesek, és
vitték tovább Konstantinápolyba.
A megtalálás
körülményeiről szóló történetek azonban hagynak némi kétséget afelől,
hogy valóban a százados lándzsája került elő. Amíg ugyanis Szent Ilona
expedíciójánál joggal feltételezhető, hogy a jeruzsálemi keresztények
megőrizték emlékezetükben a legszentebb ereklyék elrejtésének helyét, és
ezt közölték is a császárnéval, addig Antiochiában mintha csak a város
sikeres ostroma érdekében került volna elő hirtelen a lándzsa.
A
várost bekerítő keresztesek hamar felélték a környék teljes
élelmiszerkészletét, és ezúttal nemcsak az ostromlottak között tört ki
éhínség, betegség, pusztulás, hanem az ostromlók között is. Mindennapos
volt, hogy a legyengült katonák egyszerűen összeestek, és meghaltak az
éhségtől, a mendemondák szerint helyenként még a holttesteket is
felfalták. Az ostromzár szétesése előtti utolsó pillanatban jelent meg
egy zarándok, Pierre Barthelémy, aki megosztotta álmát a sereg
vezetőivel. Eszerint megjelent neki Szent András, és arra buzdította: a
keresztesek keressék meg a Szent Péter-templomban elrejtett lándzsát, s
ezzel felvértezve induljanak az ütközetre, mert így a mennyei seregek is
bekapcsolódnak majd a küzdelembe a keresztesek oldalán, s a siker sem
lehet kétséges. A katonák ásni kezdtek, és a templom mélyén meg is
találták Longinus lándzsáját, amelynek oltalmában bízva szétverték a
hatalmas túlerőben lévő mozlim sereget. Később a lándzsa segítségével
hódították meg Jeruzsálemet, de az ereklye „hatalma” ahhoz már nem volt
elegendő, hogy Konstantinápolyt is megvédje a veszedelemtől: 1453. május
29-én a törökök betörtek a városba, és hatalmas öldöklés közepette
elpusztították, megszentségtelenítették a szent tárgyakat.
A legenda
szerint amikor a mozlimok betörték a Hagia Sophia kapuját, az egyik
oltárnál miséző papot váratlanul elnyelte az épület fala. Amikor
Konstantinápoly ismét keresztény kézre kerül, a pap kilép a falból, és
ott folytatja a szertartást, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.
Ám
a lándzsa nem esett a hatalmas pusztítás áldozatául, és II. Bajazid
szultán – akinek csapatait Kinizsi nemegyszer futamította meg – Rómába
küldte VIII. Ince pápának, nyilvánvalóan diplomáciai megfontolásból.
Most is ott őrzik.
Persze van egy másik hagyomány is.
Eszerint a lándzsa kétélű hegyét már 614-ben Konstantinápolyba
szállították, majd a velenceiek közvetítésével 1241-ben Szent Lajoshoz
került, és egészen a francia forradalom rombolásáig Párizsban őrizték a
Sainte-Chapelle-ben. A forradalom után, 1796-ban a nagy zűrzavarban
veszett nyoma.
Ez már két lándzsa, csak az egyik
eltűnt. De ez még nem minden, van még egy különös fegyver, a „végzet
lándzsája”, amelyet Budapesttől nem is olyan messzire, Bécsben őriznek, a
Weltliche Schatzkammerben. E szintén becses ereklyének egyik felirata
ez: Lancea et clavvs Domini, vagyis az Úr lándzsája és szege. Vajon
melyik lándzsa az „igazi”?
Lehetséges, hogy egyik
sem. Mindenesetre egy sokadik legenda szerint a „végzet lándzsája” az a
tárgy, amelyet Szent Ilona megtalált Jeruzsálemben, csakhogy – az előző
történettel ellentétben – nem hagyta a jeruzsálemi templom
előcsarnokában a különleges ereklyét, hanem fiának, Nagy Konstantinnak
küldte a szent kereszt szögeiből kovácsolt zablával együtt, hogy
győzelmet hozzanak neki veszélyes csatáiban. Az Úr lándzsája később még
sokakat vezetett győzelemre: segítségével verték viszsza Nagy Theodorik
csapatai Attila seregeit, Nagy Károlynak nem kevesebb, mint negyvenhét
győzelmet szerzett, mígnem 814-ben kiesett a kezéből, és ezt követően
hamarosan meg is halt a nagy uralkodó. A német-római császárok birodalmi
jelvényévé vált lándzsát hordozták a seregek előtt 955-ben az Augsburg
melletti Lech mezején – a csata számunkra lesújtó végeredménye
ismeretes. Általánosan elterjedt szokássá vált nemcsak ütközeteknél,
hanem ünnepélyes menetben, hatalmi szimbólumként is a császár előtt
hordozni a szent lándzsát. Amikor például 996-ban Ottó Regensburgból
Rómába utazott, szokás szerint a császári lándzsa járt előtte.
A
fegyvernek a magyar történelemhez is köze lett, ugyanis Szent István
hatalmának megerősítését követően Ottó engedélyt adott a magyar
uralkodónak, hogy mindenütt maga előtt hordoztassa a szent lándzsát, és e
célból – ahogy Ademarus feljegyezte – 996-ban saját lándzsájából
engedett át neki ereklyéket, az Úr szegeiből és Szent Móric
lándzsájából. E hatalmi szimbólumot látjuk Szent István pénzein, sőt a
koronázási paláston is.
Valószínűleg ez az adat vezet
legközelebb a „végzet lándzsájának” titkához: nem Longinus fegyvere ez,
hanem olyan ereklyetartó harci eszköz, amelybe beledolgozták a thébai
kapitány, Szent Mór lándzsájának egy darabját és egyet a Krisztus
megfeszítésekor használt szögekből. Egy IV. Henrik korából származó
felirat még csak Szent Mór lándzsájának nevezi az ereklyét, és csupán
IV. Károly császár uralkodása alatt készült el az az aranyfoglalat,
amelynek szövege szerint az ereklye az Úr lándzsája. És – mivel a
korábbi és későbbi feliratok mindegyike Szent Mór lándzsájaként tartotta
számon a tárgyat – talán szintén IV. Károly korából származik a
kézenfekvő magyarázat: az Észak-Afrikában szolgáló thébai parancsnok a
szentföldi őskeresztényektől kapta meg Longinus lándzsáját, és hozta
magával Európába.
Ez a vélekedés azonban minden
alapot nélkülöz. Szent István ereklyéjének sorsa ismeretlen, azt viszont
érdemes megemlíteni, hogy egyes források szerint Ottó nem holmi
ereklyedarabokat küldött a magyar uralkodónak, hanem magát a lándzsát,
és később ez került vissza a német-római császárokhoz. Ez azonban Szent
István szerepét, fontosságát kiemelő nyilvánvaló túlzás, ami abból a
tényből is kitűnik, hogy Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem is kapott egy
másolatot Szent Móric lándzsájáról, amelyben szintén elhelyeztek egyet
az Úr szögei közül. Vagyis a német-római császárnak a baráti és hűbéri
viszony fontos kifejezési eszköze volt a lándzsával kapcsolatos ereklye
ajándékozása, és talán ez magyarázza azt a tényt is, hogy Szent István
az évek múlásával egyre inkább a Szent Koronát tekintette hatalma
szimbólumának, olyannyira, hogy az Intelmekben már meg sem említik a
nevezetes lándzsát.
A „végzet lándzsáját” – amelynek
őrzési helyéül V. Márton pápa Nürnberget jelölte ki – IV. Károly császár
1350-ben Prágába vitette, 1800-tól pedig Bécsben, a Hofburgban őrzik.
Gazdag legendáriumában ott található az európai történelem számtalan
fontos eseménye. Állítólag elvitték 1805. december 2-án az austerlitzi
ütközetbe is, és mindössze néhány percen múlott, hogy nem került
Napóleon kezébe. Mindenesetre Napóleon sikere nem ezen múlott, későbbi
bukását viszont összefüggésbe hozták az elszalasztott ereklyével.
Így
aztán érthető, hogy Hitler nem akart hasonló hibát elkövetni: amikor
1938-ban bevonult Bécsbe, remegő kézzel maga vette ki a Hofburg
tárlójából a fontos birodalmi ereklyét, majd Nürnbergbe vitette, hogy
ezen a módon is biztosítsa a német birodalom legyőzhetetlenségét.
Tévedett. A „végzet lándzsáját” 1945. április 30-án foglalta le kormánya
nevében William Horn hadnagy egy Nürnberg alatti rejtekhelyen. Alig
másfél órával később Hitler öngyilkosságot követett el berlini
főhadiszállásán. Mindenesetre a Szent Mór-ereklyével ellátott lándzsa a
háború után visszakerült eredeti őrzési helyére, Bécsbe.
F. Z. - www.magyarnemzet.hu

Megjegyzések
Megjegyzés küldése