Kemény szavak a Farm VIP női szíveket
megdobogtató szereplőjétől. Olvassák el!
Büszke a kajakos pályafutására, de a pekingi kudarc miatt máig van benne hiányérzet.
Az első számú sportceleb Magyarországon, amihez – női szíveket megdobogtató fizimiska, szálfatermet és ebben a közegben kirívóan természetes viselkedés – minden adottsága megvan. Kucsera Gábor olykor gyakorolja ezt a szerepet, de nem azonosul vele, a mai napig kajakosnak tartja magát, éppen ezért a Pekingben elszalasztott olimpiai aranyérem élete legnagyobb csalódása.
– Kétszeres világ-, nyolcszoros Európa-bajnok, szerepelt a
pekingi olimpián, tíz éven át a kajak-kenu élvonalába tartozott. Mégis,
jól sejtem, hogy a Farm VIP-ban nyújtott produkció soha nem tapasztalt
ismertséget, sőt elismertséget hozott önnek?
– Igen, úgy érzem magam, mint pályafutásom csúcsán, sőt a világbajnoki
címeim után sem kaptam annyi gratulációt, mint most. Igaz, akkoriban még
gyerekcipőben járt a közösségi média, de a hatás akkor is nagyobb.
– Mit gondol, minek köszönhetően?
– Elsősorban nyilván a műsornak. A Farm VIP valóban más volt, mint a
korábbi realityk. Nem mesterkélt, hanem csupán ma már szokatlan közegben
kellett feltalálnunk magunkat, a falusi, sőt tanyasi élet
követelményeinek megfelelően, ahol nemcsak a forgatás kedvéért kellett
dolgoznunk, hanem valóban a mindennapi betevőért is. Másodsorban, a
visszajelzések is ebben erősítenek meg, a műsor is azt mutatta, ebben a
közegben tényleg magamat adhattam, amit a nézők is értékeltek.
– Élt falun?
– Budapesti srác vagyok, de gyerekként két nyarat is a Szolnokhoz közeli
Kengyelen, falusi környezetben töltöttem, s nem csak a nosztalgia szól
belőlem, akkor is nagyon élveztem. Kalandvágyból vállaltam a felkérést,
kíváncsi voltam, miként állom meg a helyem ebben a világban úgy, hogy
enyém a felelősség.
– Néhány kulisszatitkot áruljon el, persze csak ha a
szerződése nem tiltja. Három hétig valóban nem volt önöknél semmilyen
elektronikus eszköz, így telefon sem? Csak annyi ruhájuk volt, amennyi
egy zsákba belefér?
– De, volt. Egy Szokol rádió, amit az egyik játékban nyertünk. Amíg ki
nem fogyott belőle az elem, azt hallgattuk… A zsáknyi ruha sem volt
kamu, aki többet pakolt bele a megengedettnél, azzal kiszedettek belőle.
Nekem ez nem okozott gondot, az edzőtáborokban megtanultam beosztással
élni.
– S valóban nem csak a forgatás kedvéért gondozták az állatokat?
– Nem mondom, hogy mindenki így élt, de én tényleg mindennap felkeltem
hajnali ötkor, s azzal kezdtem a napot, hogy elláttam az állatokat.
Éppen ez a munka tetszett meg a műsorban. Olyan realityben nem
szerepelnék, amely csak arról szól, hogy a szereplők a tűz körül ülnek
egész nap, konspirálnak és ekézik egymást.
– Az anyagiak tehát nem is motiválták?
– Nem vagyok álszent.
Először 2008-ban szerepeltem realityben, s A sztárok a fejükre estek című műsorral, amit megnyertem, kis túlzással több pénzt kerestem, mint a kajakozással addig összesen.
Soha nem voltam pénzéhes ember, ma sem vagyok, de anyagilag biztos lábon állok. Nem mondom, hogy nem jön jól a pénz, amit a műsorral keresek, de nem vagyok rászorulva. Inkább a feleségem szokott győzködni, mondván, valaki úgyis elvállalja a szerepet, miért hagynám ki én. Nincs menedzserem, nem kínálgatom magam, úgy szoktak keresni, győzködni, s van, amire rábólintok. A Farm VIP valóban nekem való műsor volt, végig élveztem.
– Ezekben a szerepekben, ha csak tudat alatt is, nem azt
bosszulja meg, hogy a kajakozással nem tudta kivenni az életből azt, ami
járt volna, sőt a pályafutása végén még meg is hurcolták, akkor ily
módon kárpótolja magát?
– Érdekes kérdés. Én a mai napig sportolónak tartom magam; igen, van
hiányérzetem, de azt is tudom, mit köszönhetek a kajakozásnak. Egész
röviden, szinte mindent. Úgy gondolkozom, hogy a valós teljesítményért
jár elismerés.
Nekem is furcsa, hogy az emberek jobban értékelik a Farm VIP-ban, mint a kajakban nyújtott produkciómat.
Ennek, mint minden reality esetében, nyilván az az oka, hogy egy ilyen szerepbe könnyen bele tudják magukat képzelni az emberek. Arról viszont túlnyomó többségüknek fogalmuk sincs, ezért igazából át sem tudják érezni, hosszú évek milyen kemény munkája kell ahhoz, hogy valaki történetesen az ezer métert három és fél perc alatt le tudja kajakozni. Nevén nevezve, ez a realitás. Igen, én is úgy gondolom, ezektől a műsoroktól elvárható lenne, hogy olyan emberek kapjanak benne szerepet, akik a maguk területén valós teljesítményt tudnak felmutatni. Innen nézve talán nem kell szégyenkeznem. Hogy bosszút állnék? Nem, biztosan nem, nem vagyok bosszúálló alkat. Azt azonban elismerem, nehezen éltem meg, hogy 2015-ben hirtelen sokkal érdekesebbé váltam a drogügyem miatt, mint előtte éveken át a sportolóként elért eredményeimmel.
– Több sikertelen év után 2015-ben újra megnyerte a hazai
válogatót ezer méteren, készülhetett volna a világbajnokságra, de
doppingmintája kimutatta, hogy kokaint fogyasztott. Világbajnoki,
olimpiai álmok helyett eltiltották, véget ért a pályafutása. Így kellett
történnie?
– Hülye voltam. Nehéz időket éltem, már beszéltem róla, a feleségemmel,
Tápai Szabinával akkoriban mélyponton volt a kapcsolatunk. Arra a
versenyre eleve úgy készültem, hogy ha nem nyerek, akkor befejezem.
Fábiánné Rozsnyói Katalinnál edzettem akkoriban, aki mégiscsak érti a
dolgát, engem is meglepett, hogy arra a versenyre ihletett formába
kerültem, előjöttek a régi érzések, könnyedén, dinamikusan kajakoztam,
erőlködés nélkül nyertem. Aztán lebuktam… Mentségemre, nem
teljesítményfokozó szerrel, mint többen is a sportágból, s nem is
hablatyoltam, hogy a kokaint belecsempészték az italomba meg hasonló,
elismertem a vétségemet. Mégis meghurcoltak, sőt csak engem hurcoltak
meg, s bizony az ígéretek dacára a szövetség támogatását sem éreztem.
Igen, a verseny előtti napokban felszippantottam egy csíkot, de nem vagyok, soha nem is voltam drogos. Megfizettem ezért a hibáért.
A torzóra sikeredett pályafutásommal és az esetet követő rendőrségi, hatósági eljárással, amit senkinek sem kívánok.
– Ezzel már csak a másod-, sőt sokadik virágzásától esett el.
A nagy esélyt Pekingben szalasztotta el, amikor Kammerer Zoltánnal ezer
kettesben esélyesként csupán ötödikek lettek. Emlékszem, a döntő után
egy félreeső stéghez eveztek, sokáig ott búslakodtak. Jól gondolom, hogy
a kajakos pályafutása érdemben ott, akkor véget ért?
– Igen, így igaz.
Azt a csapást nem tudtam kiheverni. A versenypályától egyedül, gyalog mentem vissza a szállodába. Felhívtam anyukámat, s zokogtam, mint egy kisgyerek.
A mai napig nem tudom feldolgozni azt a kudarcot, s azért, mert az nem az én kudarcom volt. Borzasztó érzés volt akkor, huszonhat évesen, erőm teljében szembesülni azzal, hogy csak dumálnak róla, de igazából én, Kucsera Gábor senkinek sem vagyok fontos, hanem csak az, amit elérek, s ha úgy gondolják, mástól, másoktól többet remélhetnek, akkor én semmit sem számítok.
– Mire gondol pontosan?
– Az egész évre, arra az útra, ami Pekingbe vezetett. Kammerer Zolival
ötszáz és ezer méteren kettesben indultunk az olimpián, ehhez képest
párosban egész évben egyetlen versenyen, még május elején, a szegedi
világkupán eveztünk. Parciális érdekek miatt négyesben csatáztunk
értelmetlenül…
– …Hátha két „csókost” kijuttatnak az olimpiára.
– Igen. S még abba is belekényszerítettek, hogy egyesben induljak az
Európa-bajnokságon. Az akkori formámról csak annyit, hogy noha nem
készültem egyesre, kevesebb mint egy tizeddel kaptam ki a Pekingben is
győztes brit Tim Brabantstől. S ez csak egy melléfogás.
Azon a nyáron esett szét végleg Kati néni női csapata, s a lányok is a mi edzőnkkel, Sári Nándorral készültek az olimpiára. Mindig utánuk edzettünk. Nem akarom megbántani, de mindig attól függően, hogy Janics Natasa éppen mennyit késett az edzésről. De a lányoknak akkor minden hiba bocsánatos volt, mert a sportágban mindenki tőlük várta az aranyakat, a tízmilliókat…
Velünk már senki sem foglalkozott, magunkra maradtunk. Mindezek betetőzéseként a kajak-kenus versenyek kezdete előtt három héttel kiutaztunk Pekingbe, mert Kamera volt a zászlóvivő. Zajlottak az evezősversenyek, tömve volt a pálya, borzasztóan hullámos volt a víz, ott is mindenki a lányok problémáival törődött, mi pedig, ahelyett hogy kihegyeztük volna a formánkat, leépültünk.
– Ráadásul rossz taktikával versenyeztek, kilőttek a rajt
után, a vetélytársak köszönték, vizeztek a hajójukon, aztán a hajrára
önök bekötöttek, kipukkantak.
– Igen, lehet, sőt valószínűleg ez is hiba volt, de szétfeszített minket
az adrenalin, ötszáz méterig repült alattunk a hajó, már elhittük, hogy
nyerünk. De hát ez is ránk volt hagyva, nem kaptunk segítséget, nem
elemezték a vetélytársainkat, mégis, milyen taktikával kellene
versenyeznünk.
– A következő olimpia idején is csupán harmincéves volt, de még csak ki sem jutott Londonba. Miért nem tudta összekapni magát?
– Nagyon mély sebet ütött belém Peking, elvesztettem a hitem, 2008
szilveszterén be is jelentettem az edzőnknek, hogy befejezem. Csak
hosszas rábeszélésre folytattam, de, elismerem, nem a korábbi elánnal. A
londoni olimpia közeledte adott új lendületet. A 2011-es szegedi világbajnokságon
Kammererrel, Vereckei Ákossal és Boros Gergellyel hetedikek lettünk a
négyessel. Ugyan a legfontosabb célt teljesítettük, megszereztük a
kvótát, de az eredményt mindenki csalódásként könyvelte el. Pedig
józanul is lehetett volna mérlegelni, hogy csupán fél hajóval kaptunk ki
a győztestől. A következő évben az első válogatót simán megnyertük, de
mert Boros egyesben és kettesben nem teljesítette a szerintem
értelmetlen feltételeket, a második válogatón nem indulhattunk el ebben
az összeállításban. Széthullott az egység, s én egyedül és itthon
maradtam.
– Kammerer átigazolt a rivális egységhez, amellyel Londonban aztán ezüstérmet szerzett. Kibeszélték azóta ezt az esetet?
– Akkoriban volt egy hosszabb mosolyszünet közöttünk. Ha nem is veséztük
ki a dolgot, de azért rendeződött a kapcsolatunk, újra haverok vagyunk.
A londoni olimpiáért mégsem tehetek szemrehányást másoknak, már nem
voltam olyan erőben, mint négy évvel korábban.
– Kammerer negyvenkét évesen is készül az olimpiára, ön tehát harmincnyolc évesen még nem öreg. Könnyen elengedte a kajakozást?
– Azt azért nem mondanám. A mai napig ég bennem a versenyszellem, megpróbáltam visszatérni, de az orvosom lebeszélt róla.
– S ha éppen nem tévéműsorban szerepel, hogyan telnek a napjai?
– Mindenekelőtt boldog családban élek a feleségemmel és immár két
gyerekünkkel, Bencével és Millával, az eltiltásom azzal kárpótolt, hogy
Bence fiam velem nőtt fel. Van egy cégem, masszázságyakat forgalmazunk, a
mostani nehéz időkben ez már napi elfoglaltságot igényel. Emellett
elvállaltam egy feladatot, a Magyar Református Szeretetszolgálat Nyilas
Misi ösztöndíjprogramjában mentorként veszek részt, segítek például a
leukémián átesett szabadkai kajakosnak, Opauszki Péternek.
– A kapcsolata ezzel kimerül a kajakozással?
– Lényegében igen. Emiatt van is hiányérzet bennem. Ha nem is edzőként,
de mentorként, a tapasztalataimat átadva szívesen segítenék a
fiataloknak. Még ha a mai napig van is bennem keserűség a pályafutásom
miatt, büszkén tekintek vissza a kajakos múltamra, tudom, hogy sokat
köszönhetek a sportágnak. Legalább a bélyeget levakarhatnák rólam. S
akkor talán hasznomat is láthatnák.
Nem hencegni akarok, de a közösségi média világában valószínűleg elsősorban hozzám kötik a kajakozást, a tömegeknek én vagyok az ismert kajakos, amivel a sportág javára is lehetne valamit kezdeni.
Novák Miklós - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése