Berecz András a nagyvezír kegyéről és okosságról! - Vigyázat kultúra!
Belső-Ázsiában úgy tartják, amelyik mesemondó kérésre nem mond mesét, arra a mesemondás szellemei fát döntenek, sziklát gurítanak, majd a megáradt patakkal vitetik el. Berecz András népdalénekes, mesemondó ezt nem kockáztatja világjárvány idején sem. A Nemzeti Színház adventi műsorának házigazdája azt reméli, amikor meggyullad a negyedik gyertya a társulat adventi asztalán, az nekik a békességet, a rendet fogja jelenteni.
– Befelé jövet színes bábfigura nézett velem szembe a teraszon. Kicsit talán Berecz Andrásra is emlékeztet.
– Abban a hasonlóságban van egy kis szándékosság is. Kő Boldizsár
készítette a török Bekri Musztafa vagy másképpen Deli Bekir
bábfiguráját. Nagyon jó ülés esik alatta, a legkisebb szellőtől is
falhoz verődik, és borosüvegében fityegő csengőjével muzsikál. A
meghökkentés, szókimondás bajnoka volt, nyers egyenességével,
természetességével oroszlánt tudott szelídíteni mint afféle isten
bolondja. Egyik mintaképem.
A nagyvezír kegye
– Most valóságos személyről beszélgetünk, vagy már egy mesehősről?
– A XVII. században élt, amikor IV. Murad szultán törvényt tett:
alkoholt inni, kávézni és dohányozni fejvesztés terhe mellett tilos. Nem
egészen vallási alapon, hanem mert az ezek használatára berendezett
lebujok a lázadás fészkei voltak. Na, hát tiltsd meg kecskének a
sziklát! A rend és a fegyelem fenntartásáért nagy fejetlenséget csinált a
szultán. Álruhában járta hajdúival az országot, s akit boriváson
kapott, azt maga fejezte le. Ebben a nagy fejetlenségben Bekri révésznek
állt, abba volt, hogy ha tilos a borivás nagy Törökország földjén,
iszik a nyílt vízen. Vízen részegedett, szárazon józanodott. Ivott akkor
is, amikor épp az álruhás szultánt és nagyvezírét szállította hajóján.
„Mi van a palackban?” – kérdezte a szultán. „Erőital” – felelte Bekri
Musztafa. A szultán kért egy kortyot, ugyanígy a nagyvezír is. A szultán
felhördült: „Ez bor!” „Az hát” – mondta egykedvűen Bekri. „Hát nem
megtiltottam a borivást?” – háborodott fel a szultán. „Na és ki vagy te,
hogy bárkinek bármit megtiltsál?” – jött ki a sodrából Bekri is. „Én
Murad szultán vagyok, ez itt pedig Bajram, a nagyvezír!” „Na, gyerekek,
nektek kellett volna megtiltani a borivást! Egy kortyot ittatok csak,
és máris a szultánnak meg nagyvezírnek képzelitek magatokat. Még egy
kortyot adnék, te azt hinnéd, úristen vagy, te meg, hogy az ő
prófétája.” A szultánnak tetszett az egyenes beszéd, így ahelyett, hogy
fejét vette volna a nagyivónak, meghívta palotájába. Bekri pedig
bevezette őt a borivás élvezetének tudományába, és megtanította nevetni
is. Bekri halála után a szultán jókedve is odalett.
Berecz András mesemondó. Fotó: Magyar Nemzet/Mirkó István
– Miért foglalkoztatják a bolondos figurák?
– Mert nem pontosan tudtam, miért hív meg Vidnyánszky Attila a
Csíksomlyói passióba. Miért várja el tőlem, hogy a Golgotán a magam
bolondos meséit szinte úgy adjam elő, mint máskor – mint akárhol? Ezt
kellett valahogy tisztáznom. Hazug Pista, „okosbolond” Jóska tréfáival a
fülemben körülnéztem a világirodalomban, Shakespeare drámáit olvastam
végig, angol, olasz, francia udvari bolondok után kutatgattam. A
vándorút végén a feketelábú indiánok „szent bohócai”, majd Pál apostol
jött szembe: „Ha valaki láttatik magának bölcsnek lenni tiköztetek e
világon, bolond legyen, hogy bölcs legyen. Mert e világ bölcsessége
Isten előtt bolondság…” Shakespeare drámáiban is kulcsfigura a bolond,
kíméletlen igazságokat mondat ki vele a szerző játékosan. Jó vegyület!
– Mit tud a bolond, amit nem tud a bölcs?
– A bölcs ember az életben is, de főleg a színpadon sokszor az unalmas
ember fogalmát meríti ki. Gőg jár a bölcsesség nyomában, ez pedig
elviselhetetlenné, magányossá, sértődötté tesz. Az udvari bolond nem
hiú. Antiudvaronc, nem tud hízelegni. Pontos ítéletei, váratlan szúrásai
olykor előbb nevettetnek, később ejtenek csak gondolkodóba. Úgy, mint
az „okosbolond” Barát Jóska sziporkái az 50-es években Gyergyóalfalun.
Egyszer a milicista ráförmedt, hogy ha őt az úton még egyszer meglátja, a
szamarát elveszi. „De jó nekem! – így Jóska bá. – Legalább lesz egy
ilyen milicista vejem, mint maga.” Ezért a nem veszélytelen
bolondozásáért olyan hálás a gyergyai nép még ma is! Barát Jóskát
szegénysége és bolondossága mentette meg. Egy kicsit – na, megint a
törökök – olyan, mint Naszreddin hodzsa. Annak is a kopott szamara és a
bolondossága volt a fedezéklova. Mögüle nyilazta élceivel e világ
bűneit, gonoszságait. Isten bolondja volt ő is.
Útjára indul a Palackposta
– Gyergyóból hogyan vezetett az útja Naszreddin hodzsáig?
– Görög mitológiából és népdalokból állítgattam össze a Síp és lant című
műsort, eközben ismertem meg Alpaslan Ertüngealp Magyarországon élő
karmester-zongoraművészt, akinek édesapja török, édesanyja pedig
isztambuli bizánci görög. Alpaslan javasolta, hogy legyek én a hodzsa
hangja egy rajzfilmsorozatban, így a Kedd stúdió felkérésére ötvenhárom
Naszreddin-mesét rögzítettem. Az egyik elsőben rögtön kedves régi
témámmal, a feje tetejére állított világgal találkoztam, amikor azt
mondja Naszreddin az ácsnak, hogy a padlódeszkát a mennyezetre, a
mennyezetit a földre szegezze, mert nősülni fog. Ezt persze meg is
kellett magyarázza a csodálkozó ácsnak. „Ha asszony jön ide, úgyis
fenekestül felforgatja a házat, hát akkor nem olcsóbb így?!” Ezt a
filmsorozatot megint nyereségnek érzem: jól meg kellett merítkeznem
ebben a különleges világban. Persze magyar idegekkel, magyar
szemmel-füllel.
– Járványos időkben jobb is ebben merítkezni. Hogyan teltek a bezártság hetei?
– A rokonságban is fölütötte a fejét a betegség, a legidősebb ugyan nem
kapta el, de ott maradt a kérdés, mi legyen vele: a testére vagy a
lelkére vigyázzunk a dédimamának? Ha elszigeteltük, a lelke gyengült, ha
felkerestük, akkor meg izgulhattunk: csak el ne kapja! Legszebben a
dédunokák vizsgáztak, amikor a lakótelepi, földszinti rácsos ablak elé
virágokat rajzoltak a betonra neki.
– Mi lett az előadásaival?
– Meg lehet nézni a naptáramat: minden áthúzva, átnyilazva. Na de hát
ilyen a másé is. Amiben nekem újat hozott a karantén, hogy a legkisebb
fiam okostelefont adott a kezembe: tessék, mesélj, ne lógasd az orrod!
Kezdtem mondani, mint máskor, de még levegőt sem vettem, Marci fiam már
intett, hogy elég, hagyjam abba. Túl hosszú. Iskolapadba nyomott, meg
kellett tanuljam a rövid, csattanós műfajt. Az új világ hamar
továbbgörget. Nincs idő pitemonyázni – ahogy Beteszi Gyuszi bá mondta
volna a kunhegyesi kocsmalépcsőn felkapaszkodva, záróra körül. Derűs,
vidám, biztató meséket vártak tőlem. Hamar világos lett előttem, hogy
főleg a magukra maradtaknak, a szorongóknak postázom akaratlanul is a
mondanivalómat. Palackpostának neveztem el, gyámolításnak szántam
mindet. Egy-két tréfát az ispotályablakba tenni, ezt szeretném most. Az
elmúlt hónapokban ez lett az egyik legkedvesebb foglalkozásom, van már
állványom is.
– Kirándulni is jár vele?
– Fölmegyek a Pilisbe, egy-egy gondolatot kiviszek magammal. A kedves
történetek persze ilyenkor is gyűlnek. Egyszer a fejemet kerestem egy
kalotaszegi mesében, stúdióm az erdő volt akkor is, madarak szóltak,
mikrofon egy kidőlt fán…
– Ilyenkor hangosan beszél?
– Ennél a résznél muszáj volt: „Hun vagy ídes fejem, merre csáforogtál,
huva kámforogtál?! Ídes nyelvem, drága szemeim, huvá lettetek, hóóó?!”
Na, épp ekkor jöttek a futók! Annyira meglepődtek, hogy megfordultak,
elszaladtak. De meghallgatnám őket, milyen volt egy erdei alakkal
összefutni, aki már hajnalban a fejét keresgéli!
– Ilyenkor kinek az életét éli?
– A magamét a mesehősök bőrébe bújva. A magam lelkét fúvom beléjük, és az ő életüket élem.
A tuvai hagyomány szerint amelyik mesemondó kérésre nem mond mesét, arra
a mesemondás szellemei fát döntenek, sziklát gurítanak, megáradt
patakkal vitetik el. Erről is szól egy Palackposta, de amikor videóra
vettem a mesét, olyan fát sikerült filmeznem, amelyik, ha kidőlt is,
újra hajtott. Sziklát is olyat, hogy az szinte bármelyik pillanatban
ledőlhetne, mégis áll. A filmecske végén a patak is szépen folydogál
medrében.
Búza, szalma, ostor
– Szóval így menti a bőrét. Harminc év után először
munkahelye is lett: ősz óta a Nemzeti Színház társulatának a tagja.
Mostantól szöveget fog biflázni?
– A Csíksomlyói passióban a magam figuráját hozom. De arra is
szerződtem, hogy tartsak önálló énekes-mesés műsorokat, havonként
legalább egyet. Csak azért, mert a mesevilág a legutóbbi időkig falun
maradt fenn, és becsülete a szellemi elit szemében csekély volt, nem azt
jelenti, hogy ne hordozna fényes igazságokat, és ne lehetne költői
erővel megszólalni. Ebben az énekes mesemondó műfajban Vidnyánszky
meglátta az egyszemélyes színházat – ezen a hídon át érkeztem a
Nemzetibe. Nem leszek színész, nincs hozzá érzékem, se iskolám. Én csak
azt tudom elmondani, ami az enyém lett – hosszú idő alatt.
A mesének menet közben szerzője is vagyok.
– Házigazdája is lett a Nemzeti Színház online adventi műsorának.
– Egy adventi népszokást gondoltam a mi helyzetünkre alkalmazni. A
hagyományban a karácsonyi asztalra föltettek mindent, ami fontos volt.
Diót, hogy ropogós jó egészség legyen, búzát a termésért, sót a tartós
családi békéért. Ostorral kerítették az asztalt, hogy a vagyon
egybemaradjon. Az asztal alá szalmát hintettek, úgy várták a Szent
Családot. A szent idő ezeket a tárgyakat szentelménnyé emelte. Ennek a
karácsonyi asztalnak mintájára készül a mi adventi asztalunk hétről
hétre: a társulat tagjai egy-egy asztal mellett elmondott emlékkel,
kedves tárggyal megmutatják, ilyenek vagyunk, így gondolkozunk ma. Azt
remélem, amikor meggyullad a negyedik gyertya, és végignézünk az adventi
asztalunkon, az nekünk a békességet, a rendet jelenti majd, a sokféle
tárgy pedig egymásra emlékeztet minket.
Névjegy
Berecz András népdalénekes, mesemondó 1957-ben született Budapesten. Az első dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Erdélyben, Moldvában, Felvidéken, Somogyban, Nagykunságban, Nyírségben gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Tanított magyar népzenét Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York egyetemen, kanadai, amerikai nyári zenei táborokban, Hollandiában magánkurzusokon. Műfordítással is foglalkozik, eddig csuvas és román népköltészetet ültetett át magyar nyelvre. 2014 óta rendszeresen tart előadást a Nemzeti Színházban, 2020-tól a társulat tagja.
Tóth Ida - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése