„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy
amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy
orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon
foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.” (Rejtő Jenő: A
három testőr Afrikában)
Most nem három, hanem huszonhét nemzet ül – a britek kiválása miatt – az Európai Unió képzelt asztala körül, ahol a migrációt tálalták fel. Frissen már nem fogyasztják, de vajon a torkukon akad-e? Összetart vagy szétválaszt?
Ma ennyire egyszerű a stratégiai kérdés a huszonhét tagú, a problémától menekülni szándékozó, tanácstalan unió számára. Napi politikai érdek vagy történelmi kihívás a szavakban migrációnak szelídített inváziós folyamat Európa ellen? Nem tévedünk, ha azt vizionáljuk, hogy a kérdésre a huszonhetek huszonhétféle választ próbálnak adni.
Konkrétan merül fel, hogy Európában egy „színes” multikulturális világ kialakulását kell segíteni, vagy éppen ellenkezőleg, meg kell akadályozni, hogy a bevándorlótömeg tönkretegye a nemzetállamok identitását.
Ugyanakkor a képlet részleteiben még bonyolultabb, és ez okozza azt a képzetet, hogy az unió országainak a képviselői képtelenek megoldást találni rá, miközben gondterhelten körbeülik azt a bizonyos asztalt.
Alakulnak ugyan alkalmi szövetségek, lásd visegrádi négyek, francia–német egyeztetések fóruma, mediterrán tagállamok érdekközössége és más hasonló, laza együtt gondolkodások.
A dolgok mélyére nézve azonban azt látjuk, hogy minden együttműködésben ott az egyedi, az egyes országoknak a többiekétől eltérő egyéni érdeke és jövőképe. Saját érdektől vezérelve vesznek részt a közös akarat kifejezésében, megvalósításában vagy éppen annak elutasításában.
Ausztria például nem akar több illegális bevándorlót, és általában is ellene van a migráció jelenlegi – Brüsszel vagy éppen Németország által támogatott – formájának. De megszavaz egy Sargentini-jelentést, Magyarország elítélését, még akkor is, ha tudja, hogy a magyar kormány volt az első, amely szembeszállt az Európát ért invázióval.
Az osztrák reagálás szubjektív háttere, hogy Sebastian Kurz informálisan önmagát jelölte meg Angela Merkel utódául, Európa vezetőjeként, és nem akarja, hogy ennek érdekében a témát Orbán Viktortól kelljen kölcsönöznie. Példálózhatunk objektív problémából adódó különbségekkel is. Mert a lengyel uniós képviselők egyetértése a Sargentini-jelentéssel nemcsak a lengyel pártpolitikai felállással magyarázható, hanem azzal is, hogy Magyarország erős kapcsolatokat ápol Oroszországgal.
Ez a tény a lengyel érzésvilágot súlyosan negatív irányban befolyásolja. A migráció szempontjából még bonyolultabb Görögország helyzete, mely a legkitettebb a bevándorlás irányát tekintve.
Hisz a görög szigetek érhetők el a legegyszerűbben azoknak, akik Törökország felől érkeznek. Ennek ellenére a görög kormány nem fog katonaságot bevetni a határai védelmében, mert szüksége van Németország jóindulatára a német bankok irányába történő rendkívül nagy eladósodottsága okán. A téma bonyolultságát mutatja az a példa is, hogy szinte kizárt, hogy a német–francia egyeztetések békés, teasüteményes találkozók képét mutatnák a kulisszák mögött.
Ebben a küzdelemben a tradicionális történelmi ellentét éppúgy megjelenik a két európai hatalom között, mint az, hogy ki „uralja” az Európai Uniót mint szervezetet.
Mindebből az következik, hogy a huszonhetek asztaltársaságának véleménye a migrációs invázió ügyében nem közeledik egymáshoz, hanem szükségszerűen elodázza a megoldást. Ráadásul az nyer napi csatákat, aki elég rámenős és vagány, hogy a többiek érdekét figyelmen kívül hagyva cselekedjen.
A baj csak az, hogy a kialakult helyzet éppen azoknak a háttérben meghúzódó erőknek kedvez, amelyek számára az időhúzás a győzelmük egyik kelléke. Amíg ugyanis arról megy a vita, hogy migráció, illegális bevándorlás vagy invázió folyik-e Európa irányába, az érkező tömeg akadálytalanul foglal el egyre nagyobb életteret az őslakos európaiaktól.
Hová vezet az összekuszált uniós tagországok egyéni érdekérvényesítésének gyakorlata, ha közben a tőlük független, a katonai képességet tekintve legyengült Európai Unió fölött álló két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország felbontja az 1987-ben aláírt és 1988-ban ratifikált INF-szerződést, a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris rakéták felszámolásáról? E szerződés volt az alapja a hidegháború lezárásának, mérföldköve egy új és békésebb világ lehetőségének.
Teljesen világos, hogy két út van egy másik, nagyobb asztalt körülülők számára, ahol immáron négyen tanácskozhatnak: Egyesült Államok, Oroszország, Kína és még a valamennyire komolyan vehető Európai Unió. A „feltét”, vagyis a jövőkép: brutális XXI. századi fegyverkezés, kielégítve a fegyverlobbi érdekeit, vagy biztonságos jövő, a háború szenvedéseinek megelőzése érdekében.
Nyilvánvaló, hogy egy kiújuló intenzív nagyhatalmi fegyverkezési verseny a mai viszonyok között nem az elrettentést szolgálná, hanem a felek a végső győzelem elérésére törekednének. Hárman – Egyesült Államok, Oroszország és Kína – tudják, mit akarnak, és képesek is önérdekük érvényre juttatására.
A kérdések kérdése, hogy az Európai Unió országai mit szeretnének és hogyan. Megértik végre, hogy csak akkor tűrik meg őket a nagyok asztalánál, ha konszolidált egységet, azaz erőt mutatnak, egyetértve például azzal a stratégiai kihívással, hogy az illegális bevándorlás, invázió elfogadhatatlan Európának?
Elsősorban azért, mert nemcsak az Európai Unió politikai erejét gyengíti, hanem bizonyítja, hogy az unió nem képes önmagát megvédeni. Ahogy a hússaláta elfogyasztásával sem ajánlatos várni, mert megromlik.
Ha nem így tesznek, a Rejtő Jenő-i igazság jelenik meg mint jövőkép: négyen vannak az asztalnál, hárman a padon ülnek, a téma – „háború vagy béke” – pedig az asztalon fekszik, amiről hárman – Egyesült Államok, Oroszország és Kína – döntenek, nélkülünk.
Földi László - www.magyaridok.hu
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.
Most nem három, hanem huszonhét nemzet ül – a britek kiválása miatt – az Európai Unió képzelt asztala körül, ahol a migrációt tálalták fel. Frissen már nem fogyasztják, de vajon a torkukon akad-e? Összetart vagy szétválaszt?
Ma ennyire egyszerű a stratégiai kérdés a huszonhét tagú, a problémától menekülni szándékozó, tanácstalan unió számára. Napi politikai érdek vagy történelmi kihívás a szavakban migrációnak szelídített inváziós folyamat Európa ellen? Nem tévedünk, ha azt vizionáljuk, hogy a kérdésre a huszonhetek huszonhétféle választ próbálnak adni.
Konkrétan merül fel, hogy Európában egy „színes” multikulturális világ kialakulását kell segíteni, vagy éppen ellenkezőleg, meg kell akadályozni, hogy a bevándorlótömeg tönkretegye a nemzetállamok identitását.
Ugyanakkor a képlet részleteiben még bonyolultabb, és ez okozza azt a képzetet, hogy az unió országainak a képviselői képtelenek megoldást találni rá, miközben gondterhelten körbeülik azt a bizonyos asztalt.
Alakulnak ugyan alkalmi szövetségek, lásd visegrádi négyek, francia–német egyeztetések fóruma, mediterrán tagállamok érdekközössége és más hasonló, laza együtt gondolkodások.
A dolgok mélyére nézve azonban azt látjuk, hogy minden együttműködésben ott az egyedi, az egyes országoknak a többiekétől eltérő egyéni érdeke és jövőképe. Saját érdektől vezérelve vesznek részt a közös akarat kifejezésében, megvalósításában vagy éppen annak elutasításában.
Ausztria például nem akar több illegális bevándorlót, és általában is ellene van a migráció jelenlegi – Brüsszel vagy éppen Németország által támogatott – formájának. De megszavaz egy Sargentini-jelentést, Magyarország elítélését, még akkor is, ha tudja, hogy a magyar kormány volt az első, amely szembeszállt az Európát ért invázióval.
Az osztrák reagálás szubjektív háttere, hogy Sebastian Kurz informálisan önmagát jelölte meg Angela Merkel utódául, Európa vezetőjeként, és nem akarja, hogy ennek érdekében a témát Orbán Viktortól kelljen kölcsönöznie. Példálózhatunk objektív problémából adódó különbségekkel is. Mert a lengyel uniós képviselők egyetértése a Sargentini-jelentéssel nemcsak a lengyel pártpolitikai felállással magyarázható, hanem azzal is, hogy Magyarország erős kapcsolatokat ápol Oroszországgal.
Ez a tény a lengyel érzésvilágot súlyosan negatív irányban befolyásolja. A migráció szempontjából még bonyolultabb Görögország helyzete, mely a legkitettebb a bevándorlás irányát tekintve.
Hisz a görög szigetek érhetők el a legegyszerűbben azoknak, akik Törökország felől érkeznek. Ennek ellenére a görög kormány nem fog katonaságot bevetni a határai védelmében, mert szüksége van Németország jóindulatára a német bankok irányába történő rendkívül nagy eladósodottsága okán. A téma bonyolultságát mutatja az a példa is, hogy szinte kizárt, hogy a német–francia egyeztetések békés, teasüteményes találkozók képét mutatnák a kulisszák mögött.
Ebben a küzdelemben a tradicionális történelmi ellentét éppúgy megjelenik a két európai hatalom között, mint az, hogy ki „uralja” az Európai Uniót mint szervezetet.
Mindebből az következik, hogy a huszonhetek asztaltársaságának véleménye a migrációs invázió ügyében nem közeledik egymáshoz, hanem szükségszerűen elodázza a megoldást. Ráadásul az nyer napi csatákat, aki elég rámenős és vagány, hogy a többiek érdekét figyelmen kívül hagyva cselekedjen.
A baj csak az, hogy a kialakult helyzet éppen azoknak a háttérben meghúzódó erőknek kedvez, amelyek számára az időhúzás a győzelmük egyik kelléke. Amíg ugyanis arról megy a vita, hogy migráció, illegális bevándorlás vagy invázió folyik-e Európa irányába, az érkező tömeg akadálytalanul foglal el egyre nagyobb életteret az őslakos európaiaktól.
Hová vezet az összekuszált uniós tagországok egyéni érdekérvényesítésének gyakorlata, ha közben a tőlük független, a katonai képességet tekintve legyengült Európai Unió fölött álló két nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország felbontja az 1987-ben aláírt és 1988-ban ratifikált INF-szerződést, a közepes és rövid hatótávolságú nukleáris rakéták felszámolásáról? E szerződés volt az alapja a hidegháború lezárásának, mérföldköve egy új és békésebb világ lehetőségének.
Teljesen világos, hogy két út van egy másik, nagyobb asztalt körülülők számára, ahol immáron négyen tanácskozhatnak: Egyesült Államok, Oroszország, Kína és még a valamennyire komolyan vehető Európai Unió. A „feltét”, vagyis a jövőkép: brutális XXI. századi fegyverkezés, kielégítve a fegyverlobbi érdekeit, vagy biztonságos jövő, a háború szenvedéseinek megelőzése érdekében.
Nyilvánvaló, hogy egy kiújuló intenzív nagyhatalmi fegyverkezési verseny a mai viszonyok között nem az elrettentést szolgálná, hanem a felek a végső győzelem elérésére törekednének. Hárman – Egyesült Államok, Oroszország és Kína – tudják, mit akarnak, és képesek is önérdekük érvényre juttatására.
A kérdések kérdése, hogy az Európai Unió országai mit szeretnének és hogyan. Megértik végre, hogy csak akkor tűrik meg őket a nagyok asztalánál, ha konszolidált egységet, azaz erőt mutatnak, egyetértve például azzal a stratégiai kihívással, hogy az illegális bevándorlás, invázió elfogadhatatlan Európának?
Elsősorban azért, mert nemcsak az Európai Unió politikai erejét gyengíti, hanem bizonyítja, hogy az unió nem képes önmagát megvédeni. Ahogy a hússaláta elfogyasztásával sem ajánlatos várni, mert megromlik.
Ha nem így tesznek, a Rejtő Jenő-i igazság jelenik meg mint jövőkép: négyen vannak az asztalnál, hárman a padon ülnek, a téma – „háború vagy béke” – pedig az asztalon fekszik, amiről hárman – Egyesült Államok, Oroszország és Kína – döntenek, nélkülünk.
Földi László - www.magyaridok.hu
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése