Nyolc patyolatfehér év

A baloldalnak van gyakorlata abban, hogy tisztára mossa a mocskot.

Számtalanszor elhangzott ellenzéki vádként, hogy az úgynevezett elmúlt nyolc év bűneinek felhánytorgatásával akarnak takarózni. Ezzel a gúnyolódással arra presszionálták volna a kabinetet, ne merjen hivatkozni arra az irdatlan csődtömegre, gúzsba kötő kötelezettségvállalás-örökségre, amit a szocialista kurzus hosszú idő alatt felhalmozott. Valójában nem a jobbközép erők kampányolnak a 2010 előtti nyolc esztendővel, hanem maguk az akkor hatalmon lévő balliberálisok. Kommunikációjuk kezdetben éppen arra irányult, hogy saját bukott kormányzásukról elvonják a figyelmet.

 Fontos eleme volt e manővernek, hogy szavakban elismerték egyes hibáikat, és rendszeresen hangsúlyozták: még egyszer nem követnék el azokat, ha a néptől ismét megkapnák a felhatalmazást a kormányzásra. Igaz, már ekkor is megfigyelhető volt, hogy csak nagy általánosságban emlegettek hibákat, bűnöket meg sosem. Ha valaki a konkrétumokat szóba hozta, mindig kiderült, hogy semmi komoly malőr nem történt azzal az országlással, csak a mai kormánypárti média fújja föl apróbb kisiklásaikat, s festi feketére, ami patyolatfehér.
Most viszont alapvető fordulat állt be az utódpárti arcvonalon: semmilyen félresiklást nem ismernek el még az általánosságok szintjén sem. Sőt, etalonná, követendő példává nemesült a szemükben az a nyolc év, amit egyhuzamban az ország élén töltöttek. Szó sincs már a 2006. őszi rendőri túlkapásokról, a határon túli magyarok ellen elkövetett alapbűnről, a hatalmas gazdaságpolitikai baklövésekről.
A gazdasági, pénzügyi adatokkal egy kicsit macerásabb a helyzet, hiszen egzakt számokat utólag elég nehéz retusálni az annalesekben, s főként a világhálón. Aki emlegeti, hogy csak gigantikus IMF-kölcsönnel sikerült elkerülni az államcsődöt, a hiány a felhők között viháncolt, a gazdasági növekedés pedig a négyes metró mélységében kereste az utat, az rögtön persona non grata lesz a szemükben. Mert aki ilyen pitiáner, szélsőségesen elfogult álláspontra helyezkedik, s destruktív kérdéseket fogalmaz meg, az egyszer és mindenkorra kiírta magát a haladó értelmiségiek sorából. Apró gondot jelenthetne még a sajtó okvetetlenkedése, kíváncsiskodása, a kelleténél hosszabb emlékezőtehetsége. Ez az akadály azonban szintén elhárul az internacionalista haladás útjából, ha belepillantunk a „független” (értsd: baloldali) orgánumok kínálatába. Dehogyis akarnak ők bezavarni földtörténeti korokból származó négy-ötéves makrogazdasági számsorokkal. Megtalálták a kényelmes, meleg, pihe-puha fészküket az osztályharc igazságos, progresszív oldalán, s nem bolygatnak ásatag, múzeumba való, pár esztendős statisztikákat. Ha a dicső MSZP–SZDSZ sziámiiker-koalíció és főként Bajnai bankherceg trónolása idején minden adat borzalmas volt, de volt egyetlen iciripiciri javulás valamely területen, az szólt minden balmédiumból teli tüdőből. A csodálatos szakértői Gyurcsány–Bajnai-éra fénypontjára, a mínusz majdnem nyolcszázalékos gazdasági zuhanásra viszont meg sem rezdültek. Bravó!
Most fordított a helyzet. Ha a húsz kedvező mutató mellett találni egy valamivel halványabbat, rögtön az internetre, képernyőre penderül néhány nevenincs elemző, és apokaliptikus rémségeket vizionál – akár a lucernanemesítés, a radírgumigyártás vagy a csillámpalafejtés gyengébb termelési részeredményei mögé. Ugyanígy vannak a ballib fronton a társadalmi hatásmechanizmusokkal is. Egymást győzködi az ellenzék értelmiségnek hívott sleppje és sajtója, milyen iszonytató elégedetlenség, forrongás tapasztalható az országban. Már olyasmiket is megkockáztatnak a legnekilódultabb fantáziájúak, hogy nem lehet kilépni úgy az utcára, hogy ne ütközne valaki a nyomor ezernyi megnyilvánulása közül valamelyikbe. Ezzel párhuzamosan olyan képet festenek a régi szép szoci időkről, mintha a gyerekek naranccsal fociztak és banánnal dobálóztak volna pár éve az utcán, olyan stabil és nagy lett volna a jólét. Így aztán a kétely szikrája sem furakszik be az általuk felépített szép kerek új világba. Versengenek médiadalnokaik és politikusaik, ki tudja borúsabbra pingálni a bús magyar eget. Mindkét társaság a másik csalhatatlan álláspontjából meríti a bizonyosságot ahhoz, hogy dúl a kormányváltó hangulat földön és égen, szárazon és vízen. Ekként válnak egymás ámításának, önbecsapó hazugságainak a foglyaivá.
A 2002 és 2010 közötti időszak fényesre vikszolásából, eszményivé szublimálásából márpedig nyílegyenesen következik, hogy újra össze kell állnia és forrnia mindannak, ami igazából el sem vált. Emblematikus kifejezésükkel élve: ez történelmi szükségszerűség. Emiatt elkerülhetetlen, hogy Gyurcsány Ferenc és pártja része legyen az ellenzéki összeborulásnak, még azon az áron is, ha ez közös listát jelent. Hiszen miként lehetne megmagyarázni a választóknak, hogy nagyon is rendben lévő, tipp-topp volt ama nyolc önfeledt, vidám lakosságaprítással teli MSZP–SZDSZ-es hatalmi év – ám az akkori kormány fejének, ergo sikerkovácsának már coki, kívül tágasabb? Nem is hagyják megesni ezt a csúfságot. Egymás szavába vágva sietnek újabban közönségüket megnyugtatni a neoliberális pártpotentátok: ők sosem kifogásolták az őszödi hazugságterminátor részvételét az összefogásban. Csak azok a fránya felvételek ne lennének, amelyek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Juhász Péter Együtt–PM-társelnök, volt (?) drogliberalizátor eddig valósággal kikérte magának, ha a Gyurcsánnyal való összebútorozásról kérdezték, most pedig oly meleg hangon emlékezett meg a népverető excézárról, hogy még a mikrofon is olvadásnak indult. Magyar Bálint csak kimondta azt, ami a liberóbaloldal szívét nyomja. Talán még a szeizmográfok is érzékelnék azt a megkönnyebbült forró sóhajt, ami a hithű szoci keblekből szakadna föl, ha az egykori pártelnök-kormányfő megkapná az MSZP-s és Együtt–PM-es testületektől a zöld jelzést.
Hogy arra buzdít a bukott SZDSZ exelnöke: ne is lacafacázzanak holmi haszontalan programokkal? Ebben szintén a balos muftik titkos vágyait trafálta telibe. Miután már eddig is nyűg volt nekik az ósdi programkényszer. Csakis arra volt jó, hogy a hálátlan tömegek utólag, a kormányalakítás után kötözködjenek minden piszlicsáré, negyven-ötven százalékos rezsi- és adóemelés után. Mondván: nem ezt, hanem az ellenkezőjét ígértétek. Ha ellenben nincs program, nincs mit számonkérni.

 Nehezíti viszont a dolgukat, hogy nem mindennapi áldozatot követelnek az emberektől. Nem kevesebbet, mint hogy saját érdekeik ellen szavazzanak. Végső soron azt akarják tőlük, hogy többek közt a rezsinövelésre, kiadásaik tetemes emelésére adják voksaikat. Ez pedig azt jelentené, hogy soha többet nem zúgolódhatnának a baloldali kormány ellen. Hisz csak azt kapták, amit ígértek nekik, és amihez ők önként, dalolva hozzájárultak. Az álbaloldalnak mindennek elérése érdekében emlékezettompító, memóriatörlő kampányra van szüksége – hogy az a bizonyos keserves nyolc év rózsásabb színezetet nyerjen az eltelt idő távolából. Könnyen előfordulhat azonban, hogy inkább a kormánypártok mozgósítási gondjaira nyújtanak megoldást a szocialisták. Az MSZP „El a kezekkel a nyolc évünktől!” szlogenű hangoskodása a polgárokból éppenhogy rémült önvédelmi reakciót válthat ki, ami emlékezetük felfrissítését fogja eredményezni.

Megyeri Dávid - mno.hu