Múlt-rulett vörösben, feketében

Nem szerencsés kívülről megszabni egy országnak, mely nemzetvesztő tragédiájára emlékezhet, s melyikre nem. Pedig most valami ilyesmi történik. Hatalmas indulatokat váltott ki a magyar kormánynak az a döntése, amely a nemzeti emlékezet ébren tartására úgy határozott, ideje kőbe vésni azt a napot, amely német megszállás megjelöléssel él történelmi tudatunkban. Legyen emlékmű azon a téren, ahol már úgyis ott áll egy másik, a kommunista megszállásra emlékeztető.

 Sokan nem értették, miért kell a német megszállásra emlékezni, hiszen a rendszerváltozás után április 4-ét, a szovjet megszállás napját is igyekeztünk kitörölni az emlékezetünkből. Csakhogy Magyarországon ez utóbbi napot a kommunista ideológia nyomására ünnepelni kellett. A német megszállás napját – szögezzük ezt le a Magyarország történetét igen hézagosan ismerő, ám ítélkezésekben annál harciasabb külföldi sajtó nagy bánatára és az ellenkező tartalmú hírverések ellensúlyozására – senki nem ünnepelni akarja. Mindössze emlékezni akarunk egy sötét, baljós napra, 1944. március 19-re, amelyet három nappal később, a megszállásra válaszul, március 22-én a hivatalban lévő Kállay-kormány lemondása követett. Tényleg, miért is mondott le? El kellene ezen gondolkodni a balliberális oldalon a nagy vagdalkozások közepette. Magyarországon senki nem várta virágcsokrokkal, örömmámorban, zokogó önkívületben a németeket, mint egy velünk szomszédos ország polgárai. S csak kevesen sejtették, hogy alig több mint egy év múlva egy másik megszállás foglyai leszünk.

Minden kioltott életért viselendő a felelősség. De akik a megszállás emlékművében nem látnak egyebet, mint a felelősség áthárítását, azoknak legelőször arra kellene válaszolniuk önmaguk színe előtt, megtisztelve a magyar zsidó és a nem zsidó magyar áldozatok emlékét, hogy volt-e egyáltalán német megszállás Magyarországon, vagy pedig nem volt. Tessék kiállni a kamerák elé, és hangosan azt mondani: Magyarországot soha nem szállták meg a németek. És vállalni ezért a súlyos történelemhamisító kijelentésért a felelősséget. Ha pedig volt német megszállás, akkor a felelősséget annak a tükrében kellene szemlélni. Mert a hamis beállításokért is felelni kell. Magyarország, pusztán azért, mert jobboldali kormánya van, némelyek szerint a holokausztért való felelősségben már-már az első helyre avanzsált európai szinten. Jó eséllyel pályázhatunk arra, hogy ha a felelősség ránk testálása ilyen ütemben halad előre, még kiderülhet, hogy Hitler nem is a felső-ausztriai Braunau am Innben, hanem Kiskunfélegyházán született, s csak azért nem magyarul beszélt, mert világuralmi ambícióit követve nem akart ilyen elszigetelt nyelven kommunikálni az indoeurópai nyelvcsalád hatalmas tengerében. Egyes túlbuzgó történészeink szerint deportálásban túltettünk a szlovákokon, a románokon. Vajon akkor miért írta életrajzi esszéjében Arthur Koestler, hogy ha édesanyja 1944-ben átment volna, ahogy tervezte, szlovák területre a nővérét meglátogatni, ő is haláltáborban végzi? – Anyám annak köszönhette életét, hogy Budapesten maradt – írta Koestler. Zsidó volt, és szemtanú, kortanú, nem is akármilyen – vagy talán nem hiszünk neki?
Legyen csak jel arról, ami tény, különösen, ha kétségbe vonatik. Legyen ezért kőbe vésve Magyarország német megszállása. Felelősségvállalásra csak szabad emberek képesek. Szabad ember pedig szabadon elmondja a véleményét. Mert akinek az arcát éppen akkor, amikor kimondja: igen, fölmenőinknek ebben és ebben ennyi és ennyi felelősségük volt, belenyomják a sárba, az nem szabad ember, az megalázott ember.
Ezzel is illene végre szembenézni.

mno.hu - Körmendy Zsuzsanna